…csak a fájdalomhoz vezető testi állapotok ok-okozati felismeréséhez és kezeléséhez!

Első blogtémámnak direkt választottam a fájdalom kontra terapeuta témát. Gyakori kényes helyzeteket tud szülni a testi diszkomfortokat, fájdalmakat megélő páciens lényegretörő érdeklődése a terapeutánál:

 

Számos továbbképzés és ismeretbővítés után, továbbá több évnyi terápiás tapasztalattal, klinikai rehabilitációs ismerettel és esettel a hátam mögött a fenti kérdésekre, úgy érzem, 100%-os hitelességgel válaszolhatom azt, hogy: “Nem tudom. Egy csomó ötletem van a tünetekről, de nem értek hozzájuk, mivel azokat csak a hozzám forduló páciens érezheti, én nem.”

Egyéni kezelést az egyéniségnek

A fájdalom annyira egyénileg alakul minden embernél és az odavezető út is annyira változatos, hogy nem létezhet előre megírt pontos forgatókönyv semmilyen fájdalomszindróma kezelésére sem. Az ember egyéni. Ebből a szempontból pedig az egyéniség egyéni figyelmet, törődést és kezelést kíván meg (szerintem). Bár érzékelem a szakmámban a szakadatlan törekvést, hogy a különbözőképpen kialakult szindrómákra megoldások szülesenek, saját álláspontom az, hogy szükséges ismerni a törekvések szülte protokollokat, de tudni kell ezektől elrugaszkodni. Érdemes a tanult ismereteket alkalmazni és gondolkodni annak érdekében, hogy a kezelési protkollok által nem kezelhető esetekben is valamilyen megoldás születhessen.

Ha megvizsgálunk 10 derékfájós embert, akkor mind a 10 eset egybevágóan fog bólogatni, hogy bizony nekik az alsó gerincszakaszuk, a bordakosár és a medence között fáj valahol. A tünet lokalizációja tehát kis különbségektől eltekintve ugyanaz. Megvizsgálva az eseteket egyenként viszont találunk a testrégióban fokozott ágyéki lordosist (homorulatot) vagy éppen elsimultat, gerincferdülést vagy éppen csavarodást, medencebillenést vagy keresztcsonti torziót stb. Bármelyikről is legyen szó, tovább boncolgatva az egyes struktúrák állásának okait, még több változót találunk.

Test az emberi igény szolgálatában

Fontosnak tartom annak a megértését, hogy a fájdalmat megképző test is egyensúlyi állapotnak tekinthető. A test a lehetőségeihez képest mindig az egyensúlyra törekszik és mindig a legjobb funkciót próbálja biztosítani az emberi igény alapján. A legtöbb ember életében dominál minimum egy tendencia. Az ülő dolgozó például azt az áldozatot hozza, hogy a szellemi munkavégzés hatékonyságáért íróasztalhoz ül és napi szinten több órát ebben a pozícióban tölt el. Ez a tendencia, mint mindegyik más is, formálja a testtartást, a testi statika ehhez a tevékenységhez fog idomulni. Ez az adaptáció, amiből talán az ember a legjobb az élőlények közül. Amikor az adaptációs képességeinkből mindennapos rutint csinálunk, szervezetünk lágyrész egyensúlya (izom, ín, szalag, kötőszövet) könnyen a munkavégzésre jellemző tartás- és mozgáskultúra irányába tolódik el, tehát egy irányba.  A testben kialakult statikai elváltozást a szervezetünk legtöbbször észrevehetetlenül kompenzálja azért, hogy a test az ember rendelkezésére tudjon állni a mindennapok során és a tőle telő maximumot tudja nyújtani. A tesi egyensúly tehát kompenzációkra szorul, és ennek fenntartása árakat követel a szervezettől. Ezt az árat az ember fájdalomérzettel vagy egyéb más diszkomfortérzettel fizeti meg általában azokban a testrészekben, amelyek kompenzálnak. Bármilyen esetről beszélünk, azzal, hogy egyirányba fejlesztjük a testünket igényeink alapján, az egyensúly megborul. Nem kell nagyon bonyolult tényekre gondolnunk ahhoz, hogy

bizonyítható legyen, az egyensúly hosszútávú megbomlása fájni fog. A felkar panaszai közül az egyik leggyakoribb elváltozás a golf vagy a tenisz könyök, amelyek a túlhasználás miatt alakulnak ki. Az orvostudomány is könnyebbnek látta elnevezni ezeket a szindrómákat azokkal a tevékenységekkel (=tendenciákkal), amelyek végzése során a leggyakrabban előfordulnak (persze hívhatjuk őket epicondylitis medialis et lateralis humeri-nak is).

Naponta többször csináljuk ugyanazt a tevékenységre jellemező mozdulatsort, amelyekben egyre ügyesebbek leszünk. Izmaink tónusa praktiai szempontból ebben az irányban erősödik meg, mozdulataink ezáltal finomodnak, az izomegyenysúly következményesen eltolódik. Ezt a testnek valahogyan kompenzálnia kell, hogy az egyensúlyt biztosítani tudja. Ugyanakkor ez nem mehet a végletekig, előbb-utóbb a szervezet ki fog dobni egy “hibakódot” egy derékfájdalom, vállfájdalom, fejfájás, fülzúgás stb. formájában, amitől az ember szenvedni fog és azt szeretné, hogy ne legyen, hiszen egy ilyen kényelmetlen tünettel nehéz elvégezni a mindenapos rutinfeladatokat.

A tendenciáról és annak kezeléséről

A tünet megjelenése előtt az ember egy tendenciát erősít magában nap mint nap. Továbbá nem csak fizikai tendenciákról van szó, nem csak a sport vagy a munkavégzés hat az egyéni életre. A családi szokások (testtartási-, mozgási-, szociális- és emocionális minták), a fizikai vagy lelki stresszre adott megküzdési stratégiánk, amelyekkel az egyes szituációkra reagálunk mind tágítják a tünet mögött meghúzódó ok-okozatok tárházát.

Mindazonáltal bármi is legyen a tünetek oka, a panaszos test is egyensúlyi állapot, ami a lehetőségekhez képest a legjobb testi működést szolgáltatja.

A manuálterápiákkal a fizikai változást kívánjuk előidézni, amelytől a tünetek reagálást várjuk. Ha sikerül belenyúlnunk és megváltoztatnunk a fájdalmat megképző egyensúlyi állapotot, akkor két dolog történhet. Vagy jelentősen mérséklődik, esetleg megszűnik a panasz vagy átmenetileg hevesebben fog jelentkezni a tünet, hiszen megbolygatjuk a “méhkast”. Ha van fájdalomérzet, akkor bizonyos fokú gyulladással is kell számolnunk az adott testrégióban. A gyulladás természete ilyenkor szinte kiszámíthatatlan, és elképzelhető, hogy ha változtatunk a statikán, akkor a gyulladás be fog lobbanni a kezelés hatására. Gondoljunk csak arra, amikor “beáll” az ember a dereka. Ilyen esetben semmilyen irányú mozgás nem esik jól, sőt megesik, hogy még a jószándékú korrigáló mozgás sem. Ez azért lehet, mert az érintett testi struktúrák mechanikai irritáció alatt állnak, ami gyulladást hoz létre lokálisan. Mindenesetre ha a fájdalom alapját képező statikai problémát sikeresen megoldjuk, akkor a test öngyógyító folyamatai beindulnak. Ez tapasztalataim alapján akár megtörténhet úgy is, hogy a gyulladás 1-2 napra intenzívebbé válik, majd a szervezet a mechanikai irritáció hiányában ezt már ki tudja dolgozni magából.

Minden tünetszindróma mögött testi kompenzációk és ezáltal testi diszfunkciók (az élettanitól eltérő testi működés) állnak. Ha ebből a szempontból gondoljuk végig a tünettel együtt élő szervezet működését, akkor megérthetjük, hogy a test az adott tevékenységben bár elvégzi a funkcióját, de azt diszfunkciós alapokra helyezve teszi. Ezt nevezzük a testben diszharmóniának.

Olyanról is be tudok számolni, hogy bizony a rendelőben a hozzám forduló páciens egyensúlyi állapotát a szervezete egyelőre nem képes feladni, mert csak így tudja fenntartani saját magát, diszfunkciós alapokon. Ilyenkor folyamatos hipotézisek felállítására/elvetésére irányuló terápiás hozzáállásra van szükség ahhoz, hogy tudjunk haladni a kezelésekben.

Végezetül megosztanom egy pár napja lezajlott pácienssel folytatott konzultációm tartalmát. A páciens hosszú évek óta él együtt egy mozgásszervi fájdalommal, amelyet a munkájához köt. Gyakran kérdezem meg a praxisomban megjelenő emberektől, hogy mihez kezdenének egy panaszmentesebb szervezettel. Az páciens válasza az volt, hogy ugyanazt tenné, amit eddig, csak fájdalom nélkül. A kérdésem az efféle válaszok hallatán az, hogy gondolt-e már arra, hogy pont az eddig képviselt életvitel vezetett a megképződött tünethez. Ha ugyanazt csinálja mint eddig, akkor bizony a terápia sokáig fog tartani, akár szélmalomharccá is válhat. A változásra való hajlam nagyon támogató tud lenni a tünetszindrómákban.

Változás pedig az, ha ugyanazt tesszük mint eddig, de máshogyan vagy teljesen mást teszünk.